Fanfiction - 1.rész

Sziasztok!

Nos, végre befejeztem az első részt. Nem mondhatom, hogy zökkenőmentesen ment, de legalább elkészült. Minden építő jellegű kritikának nagyon örülnék, vagy ha van valami jó ötletetek, nyugodtan megírhatjátok kommentben. Légyszi pipáljatok a bejegyzés alján, ha elolvastátok! Köszi előre is!:)

1.rész - Kezdetek

Nem ezt érdemli. Soha nem akart vámpír lenni, és most elvették tőle a döntés jogát. Akárcsak mi, ő is leragadt életének eme, amúgy is gyötrelmes szakaszában, amiből már nem lesz lehetősége kirobbanni. Bár az évek ugyanúgy telnek majd, ő örökre 18 éves marad. Meg kell küzdenie a vér iránti szomjával, és akármilyen nehéz is, nem szabad hagynia, hogy az embersége eltűnjön. Nem hagyhatom, hogy egyedül maradjon, főleg nem most. Biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő hetek és hónapok nehezek lesznek számára, de nem lesz egyedül. Ott leszek vele, és segíteni fogok. Bár ő Stefant választotta, és nekem előbb-utóbb el kell hagynom a várost, de most még maradok. Legalább addig, amíg nagyjából nem rendeződnek a dolgok. – gondolta magában Damon, miközben az ajtó mellett álldogálva bámulta az eszméletlenül fekvő Elenát. A kórház egy elhagyatott részén voltak. A lány egy régi kórházi ágyon feküdt, Stefan pedig síri csendben állt mellette. Szinte érezni lehetett a légkörben a feszültséget, hiszen Elena bármelyik percben magához térhet, ezért sem hagyhatták magára egy pillanatra sem a lányt. De nem is akarták. Mindketten mellette akartak lenni, bármi is történjen. Most nem számított semmi más, csak Elena. Mindkét vámpír könnyes szemmel, aggódó tekintettel várta, hogy a lány felébredjen. Nem tudták, mire számíthatnak a közeljövőben. A vámpírlétet mindenki másképp éli meg, valakinek hosszú évtizedek után sem sikerül teljesen uralni önmagát, míg néhány szerencsés viszonylag hamar meg tanulja kezelni a vér iránti függőséget. Eleinte nehéz, de idővel könnyebb. A már-már óráknak tűnő csendet, egy hirtelen jött nehézkes levegővétel zavarta meg. Elena felébredt.

- Hol vagyok? – kérdezte, miközben lassan felült. Az egyetlen dolog, amit jelenleg érzett, az a hasító fájdalom volt a fejében.

- Kórházban – válaszolta alig halhatóan Stefan, miközben a könnyeivel küszködött. Próbált erős maradni, de ebben a helyzetben, nem látott rá túl sok esélyt.

- De… mégis mi történt? –  Elena legbelül érezte, hogy valami nagyon nem stimmel. Teljesen össze volt zavarodva. Tekintetét Damon és Stefan közt váltogatta, de csak aggódó, fájdalmas szemekkel találkozott. – Kérlek ne kínozzatok, mi történt? Mit keresek itt? – kérdezte újból, mivel az előzőre nem érkezett válasz, s ez egyre inkább félelemmel töltötte el.

 - Amikor elájultál, nem agyrázkódásod volt, hanem agyvérzésed. Csak vámpírvérrel lehetett megmenteni. – suttogta Damon. Arcát a fájdalom borította, ez a nap már nem is alakulhatott volna rosszabbul.

- Sajnálom Elena, de nem tudtalak időben kimenteni a kocsiból. Már… túl késő volt. – felelte Stefan.

Ahogy a szavak lassan értelmet nyertek a lány fejében, kezdett a körülötte lévő világ elhomályosodni. A rettegés és fájdalom hatalmába kerítette, miközben arcán némán folytak a mindent eláruló könnycseppek. Nem akart vámpír lenni. A jövőjét mindig is úgy képzelte, hogy gyermekeket szül, férjhez megy, és boldogan öregszik meg. Úgy érezte minden próbálkozás hiábavaló volt. A szerettei, akik meghaltak, azért, hogy az ő jövőjét valamilyen szinten biztosítsák, mind hiábavaló volt. Örökre 18 éves marad, és ezen már semmi nem tudott változtatni. Vagyis egy dolog tud. Ha nem iszik emberi vért, és azzal nem fejezi be az átváltozást. Viszont ezzel sem térhet vissza régi, jól megszokott életébe, hiszen a vér megvonásával a halált választaná. Elenának hirtelen kérdések hada rohamozta meg a fejét, amikre jórészt még nem volt válasza. Nem tudta, mit tegyen. Most csak egy dologban volt biztos: nem akart tovább a kórházban lenni, úgy érezte muszáj kiszellőztetnie a fejét. A hirtelen jött gondolat hatására felpattant az ágyról, és az ajtó felé vette az irányt. Még mi előtt elhagyta volna az aprócska szobát, Damon állta útját.

- Hova készülsz? – kérdezte.

 - Csak kiszellőztetem kicsit a fejem. Muszáj átgondolnom a dolgokat.

- Elena, most nem mehetsz el. Veszélyt jelentesz máskora, és magadra is. – szólt halkan, miközben lassan végigsimított a lány karján. Elenát az érintés hatására kirázta a hideg, s látta Damon szemében azt, amit eddig nem akart észrevenni. A fájdalmat. Azt a mérhetetlenül kínzó fájdalmat, amit ma nagyrészt ő okozott neki. Nem akarta megbántani a vámpírt, de döntenie kellett. Bár nem volt biztos benne, hogy helyesen döntött, mégis választania kellett. Nem volt ideje átgondolni, hogy mit is érez pontosan, felelnie kellett arra a kérdésre, amit szíve szerint minél tovább húzott volna.

- És akkor mit csináljak? Álldogáljak itt, hátha minden helyre jön? – kérdezte Elena türelmetlenül. Érzelmei hurrikánként dúltak a fejében, amiket már nem tudott kontrolálni.  

- Velünk kell jönnöd a villába. Csak ott vagy biztonságban. – mondta Stefan, miközben próbált nyugodt maradni.

- De… - kezdte Elena.

- Nincs semmi de! Ez nem egy esetleges lehetőség, Elena! Veheted akár kötelező programnak is. – vágott közbe Damon, ellentmondást nem tűrően. Bár szavak helyett csak egy sóhajtást kapott válaszul a lánytól, neki ennyi is elég volt.

Miután beszálltak a kocsiba, a csend átvette az uralmat. Senki nem szólalt meg, Damon némán vezetett, Stefan és Elena pedig az ablakon bámultak kifele, miközben próbálták a saját gondolataikat, ha nem is teljesen, de legalább részben helyre tenni. Damon fejében ezernyi apró kérdés parázslott, amikre nem tudott választ adni. És ezek a kérdések mind egy lány körül forogtak. Egy olyan lány körül, akit szeretett, és bármit megtett volna érte. Ezzel Stefan sem volt másképp, mégis akinek a legnagyobb zűr volt a fejében, az Elena volt. Próbált velük nem törődni, és csak a jelenre koncentrálni, de elhatározni sokkal könnyebbnek bizonyult, mint meg is valósítani. – Mit tegyek?  Éljek örökre vámpírként? Valahogy ez a lehetőség sohasem vonzott. Egyáltalán milyen vámpír lennék? Ez nem lehet igaz, mennyivel könnyebb volt minden régen. – keringtek a gondolatok a lány fejében.

A mindössze néhány percnyi utazás után meg is érkeztek. Mikor Elena belépett az ajtón, a jól megszokott illat fogadta.

 - És meddig akartok itt tartani? – kérdezte a lány, miközben leült a kanapéra.

 - Az rajtad áll! – válaszolt Damon, s odasétált a pulthoz, és mint mindig most is töltött magának egy pohár whiskyt. – Attól függ, hogyan tudod majd kezelni a vámpírlétet.

 - Ki mondta, hogy egyáltalán át akarok változni? – suttogta alig hallhatóan a lány, mialatt a könnyeivel küszködött. Remélte, hogy nem hallja meg senki, de ez egy vámpírokkal teli szobában elég esélytelen.

- Elena, ugye nem azt akarod mondani, hogy…- kezdett bele Stefan.

- Nem tudom, mit csináljak. Teljesen össze vagyok zavarodva. Én… én soha nem akartam, hogy ezt történjen. – nyögte ki Elena, miközben hangja remegett a sírástól. Gyűlölte ezt a helyzetet. Úgy érezte, legszívesebben eltűnne a Föld színéről, és minden rosszat meg nem történt-é tenne.  

- Szóval fel akarod adni? – rivallt rá Damon szikrázó szemekkel.

- Damon, én… nem, csak…

- De igen Elena, fel akarod adni! Miután annyit harcoltál! – üvöltötte Damon. Nem akarta elveszteni a fejét, de az önkontrollban sosem volt valami jó, és nem most szeretett volna rekordokat döntögetni. – Gondolj csak Jeremyre! Mindenkije meghalt, csak te maradtál neki! És képes volnál itt hagyni?

Elenánál itt tört el végleg a mécses. Nem tudott egy szót sem szólni, csak némán folytak a könnyei, mégis legbelül tudta, hogy Damonnek igaza van. Nem hagyhatja magára Jeremyt. Szüksége van rá. Szerette az öccsét, és semmiképp nem akart neki fájdalmat okozni.

Az a néhány másodpercnyi csend, ami ezután következett, a Salvatore testvérek számára egy örökkévalóságnak tűnt. Nem tudták, mi fog következni, csak egyben voltak biztosak: a neheze még csak most jön.

 - Igazad van. – mondta alig hallhatóan Elena. Szeméből még mindig vízesésként folytak a könnyek, de belátta, hogy nem dobhatja el magától az életet. Főleg azok után, amit a szerettei tettek érte.

Válaszként mindkét fiú felsóhajtott. Egyikük sem gondolta volna, hogy ilyen könnyű lesz meggyőzni a lányt. Sok mindenre számítottak, de erre nem.

Bár Damon arca továbbra is gondterhelt volt, legbelül mégis mosolygott. Lehet, hogy Elena nem lehet az övé, de legalább élni fog. És számára ez volt a legfontosabb. Bár már többször is kivívta Elena haragját, mindent a lány életben maradásáért tett. És ez soha nem is fog változni.